Az indigenákról sokkal több mítosz kering a magyar történetírásban, mint ahány kutatás foglalkozott velük, sokkal több a kérdőjel, mint a tény. Szoktak úgy gondolni a honfiúsított idegenekre, mint Bécs trójai falovára, a Habsburg-politika engedelmes eszközeire az ellenzékiségre hajlamos született magyarokkal szemben. De egyáltalán megjelentek-e a diétákon, vagy küldtek-e legalább követeket maguk helyett? És ha igen, utasították-e őket a kormánypárti álláspontok támogatására, vagy ezek a követek éppen az ellenzéket erősítették? Vannak anekdotikus példáink a teljesen asszimilálódó indigenákra, akikből a magyar rendi-nemesi jogok harcos védelmezői lettek, de vajon általános jelenség volt a magyar rendiségbe való teljes strukturális és érzelmi integráció?Egyáltalán kik voltak az indigenák? Mennyire teljes az a névsor, amelyet a Magyar Törvénytárból nyerhetünk? Mennyiben jelent megoldást az, ha a Királyi könyvekhez fordulunk? Letették-e az indigenák ténylegesen az előírt esküt, és befizették-e a megkívánt taksát? Ha nem, akkor vajon miért nem tettek sohasem érdemi lépéseket a magyar rendek az indigenák listáinak megrostálása irányába?Ilyen kérdések megvizsgálására gyűltek össze a kora újkori és újkori magyar rendiség kutatói arra a műhelykonferenciára az Eötvös Loránd Tudományegyetemen 2014 szeptemberében, amely elsőként tett kísérletet az indigenák problematikájának minél átfogóbb feltárására. Jelen kötet ezen előadások tanulmánnyá formált változatát tartalmazza.